A történelmi Szekszárdi Borvidék két feltűnően eltérő táj határán fekszik: a szőlőültetvények keletről, az Alföld felől jövet a Dunántúli-dombság első lankáin találhatók.

Az Alföld vidékünk lábánál kezdődik, kelet felé terül el. A fokozatosan elsivatagosodó hatalmas síkság meghatározó a kitett völgyekre: reggelente a meleg légáramok gyorsan felmelegítve a dél- és kelet felé nyitott területeket. Ezek a kitett dűlők adják a Szekszárdra oly jellemző érett, markánsabb tanninszerkezetű, nagyobb testű vörösborokat.

A dombok és erdősávok takarásában lévő védettebb helyeken nagyobb az éjszakák és nappalok közötti hőingadozás, így az ott termelt borok finomabb, játékosabb, gyorsabban érő karaktert adnak.

A talaj mészbabákkal tarkított lösz, néhol vörösagyag csíkokkal. Szekszárd történelmi szőlő ültetvényeire jellemzőek a 250-290 méter magas dombok, kis parcellák, valamint a lösszel borított dűlők és a meredek falú löszmélyutak, amiket a helyiek szurdikoknak hívnak.